fbpx

Rólunk

SopronDrum 2021

Graf Nóra Regina, 2021. 07. 30.

Azt gondoltam, itt a kihagyhatatlan lehetőség, és az összes koncertre és workshopra jegyet váltottam. Nem tudhattam, mire vállalkozom: a három nap rendkívül intenzíven telt. Nem akartam lemaradni egyetlen fontos pillanatról sem – bár komoly erőfeszítésembe került fenntartanom a koncentrációmat az első workshop megnyitójától a zárókoncert végéig, minden fáradságom kifizetődő volt. Nem könnyű szavakba öntenem azt a rengeteg élményt és impulzust, ami ott ért, mindenesetre megpróbálom összefoglalni a legfontosabb tapasztalataimat.

Mindenki, akivel találkoztam, kedves és segítőkész volt: az eseményen részt vevő gyerekek és felnőttek, a szervezők, sőt, az előadók is mindenkihez barátságosan viszonyultak – a szakmai tekintélyük ellenére kivétel nélkül ragaszkodtak a közvetlenséghez. A foglalkozásokon szívesen fogadtak minden felmerülő kérdést, bíztattak minket a minél aktívabb részvételre, és a szünetekben is lehetett velük váltani néhány szót, esetleg közös képet készíteni. A harmadik napra egészen családias lett a hangulat, ugyanis mindössze körülbelül egy húsz-harminc fős társaság ülte végig az összes workshopot – a végére minden résztvevő arca ismerőssé vált. Mint kiderült, én voltam az egyetlen, aki egyedül, illetve aki Budapestről jött: a többiek Debrecenből és Miskolcról érkeztek.

Ha már a beszélgetéseknél tartunk, meg kell említenem egy olyan, szerintem fontos tanulságot, amiről egyik workshopon sem esett szó: ebben a szakmában a készségszintű angol nyelvtudás elengedhetetlen. Szendőfi Péter workshopján kívül minden foglalkozás angolul zajlott, és bár a szervezők biztosítottak valakit, aki igény szerint fordított, néha úgy éreztem, segítenem kell neki egy-egy zenei instrukció precízebb lefordításában, hogy megkönnyítsem a kommunikációt az előadók és a résztvevők között. Még így is akadt rengeteg apróbb elkerülhető félreértés, aminek sajnos csak fájó szívű fültanúja lehettem. Ráadásul azoknak, akik csak nehezen értették, miről is van szó, valószínűleg sokkal megterhelőbb volt végigülniük a nyolc, darabonként másfél-kétórás workshopot, mint nekem. Szóval mindenkinek azt javaslom, hogy fejlessze az angoltudását legalább olyan szintűre, hogy a zenei szaknyelvet könnyedén megértse – ez az egyetlen módja, hogy nemzetközi térben is érvényesülni tudjunk.

A workshopok viszonylag kötetlenül zajlottak. Friedman és Milkov, akikkel mindhárom napon találkoztunk, már az első alkalommal nagyjából elmondták, amit szerettek volna, onnantól kezdve arról volt szó, ami a résztvevőket érdekelte. Akik hoztak darabot, mind rengeteg személyre szabott tanácsot kaptak, hogy mi az, amin fejleszthetnek; akik mertek kérdezni, mind bőséges, az egész kérdéskört kimerítő válaszokat kaptak, és az utolsó napon így is csak nézni tudtuk egymást, és várni, hátha valakiben felmerül még valami. Haffnerrel és Szendőfivel csak egy-egy alkalommal találkoztunk: az ő workshopjaik strukturáltabbak, előadás-szerűbbek voltak, de mindketten hoztak néhány interaktív feladatot, és náluk is bőségesen maradt idő kérdésekre.

A résztvevőket a legjobban az a kérdés izgatta, hogy egy profi ütős hogyan gyakorol és hogyan melegít be. Kitartóan faggatták Friedmant és Milkovot gyakorlati tanácsokért, csakhogy az ő szótárjaikban ez a két kifejezés nem szerepelt. Friedman felfogásában a zenélés a felfedezésről és improvizációról szól. Nála az számít „bemelegítésnek”, hogy odaáll a vibrafonhoz, és elkezd valamilyen dallamot játszani, olyat, amilyenhez épp kedve van. Rengeteg példát mutatott erre: a lassú, szinte meditatív hangzáskeltéstől a gyors, ritmikus jazz-improvizációig mindenfélét játszott. A szemünk láttára született meg és tűnt el a zene – nem is emlékezett rá utólag, pontosan mit játszott, csak a hangulatra, amit ezzel keltett. Milkov a „bemelegítést” egy teljesen fizikális tevékenységnek írta le. Az ő felfogásában az izmaink megerősítése és karbantartása a legfontosabb, hiszen ezek azok az „eszközök”, amiket játék közben használunk. Elmagyarázta, milyen technikához mely izmainkra van szükség (főleg az alkarunk két izmának jelentőségét hangsúlyozta), és demonstrálta, hogy ezeket egyetlen gumilap és két strapabíró marimbaverő segítségével hogyan lehet bárhol és bármikor megedzeni. Mindketten fontosnak tartották a rendszerességet és a rutint: Friedman minden reggelét improvizációval kezdi, Milkov nap közben többször szán akár csak egy-két percet némi erősítésre vagy nyújtásra.

A mesterek főleg az előadói készségek elsajátításához adtak tanácsokat. A személyre szabott instrukciók nagy része, amit a bátor vállalkozók Friedmantól és Milkovtól kaptak, legfőképpen ezekre vonatkoztak: „ne állj meg, ha elrontottál egy hangot”, „játssz szabadabban és kifejezőbben” stb. Haffner volt az, aki kimondottan nagy hangsúlyt fektetett a közönséggel való kapcsolat kialakításának fontosságára. Olyasmiket mondott, hogy „úgy kell játszani, hogy az megmozdítsa az embereket”, hogy „mindig hálásnak kell lennünk azért, hogy vannak emberek, akik hajlandóak pénzt fizetni nekünk és meghallgatni minket – nem okozhatunk nekik csalódást”, és hogy „akkor jó egy koncert, ha a közönség a következőre is szívesen eljönne”.

Persze rengeteg technikai dologról is szó esett. Friedman nekem például két technikai tanácsot is adott, miután eljátszottam a 25-ös etűdjét. Egyrészt az ütéstechnikámat kifogásolta: szerinte úgy kell vibrafonon hangot képezni, hogy a verő fejét egészen közel tartjuk a hanglaphoz, az ütés előtt nem emeljük meg, viszont, hogy teste legyen a hangnak, kicsit „belenyomjuk” a hanglapba. A lefogástechnikánál pedig, hogy a legato játék illúzióját keltsük, az első hang teljes értékű, a másodikat viszont olyan finoman kell megütni, hogy ne halljuk, mikor kezdődik el, ezzel egyidőben az előző hangot egy határozott mozdulattal el kell tompítani – az ő kezében a verő nyele görbült, miközben ezt mutatta. Úgy fogalmazott, hogy „olyan, mintha meghajlítanád a fémet”, ezáltal a két hang „egymásba olvad”, és ez egy különleges effektet hoz létre. Friedman mindenféle más effektet is mutatott még a fojtott és nyílt ütések, a lefogás, illetve a pedál használatának kombinációjával; egy másik gyereknek azt tanácsolta, a darabja záróakkordját közvetlenül a hanglapokat tartó zsinór fölött üsse, és a különleges hangszín miatt hirtelen egészen más csillogása lett annak a bizonyos akkordnak. Arra bíztatott, hogy mi is bátran kísérletezzünk mindenféle effekttel, amit csak létre tudunk hozni.

Milkovnál foglalkoztunk talán a legtöbbet a technikával. Ő azt az ütéstechnikát tartja helyesnek a marimbán, hogy ahelyett, hogy függőlegesen, merőlegesen érnénk hozzá a hanglapokhoz, a verőt hátulról szinte a közönség felé kell dobni, úgy, „mintha egy vödör vízzel akarnánk leönteni őket”, akkor lesz szép színe a hangnak. Elmagyarázta, mi a különbség a „K” „T” és „L” hangok között – ha az ütés után néhány pillanatra a hanglapon hagyjuk a verő fejét, ezzel eltompítjuk a magasabb frekvenciájú felhangokat, mélyebb hangoknál egészen „L”-ágy hangszínt is létrehozhatunk, nem kell, hogy a verő „K”-oppanjon. Ezen kívül beavatott minket abba is, hogyan tud egy kézzel skálázni – ezt a technikát ő maga találta ki: a hanglapokra nem merőleges, hanem párhuzamos pozícióból kiindulva, a karjának forgató és húzó-toló mozgását a Moeller-technikával összekombinálva egy Esz-dúr skála sem okoz neki különösebb gondot. Ő is arra bíztatott minket, hogy használjuk ki a hangszer által adott lehetőségeket – azaz merjünk a hanglapok szélén is játszani, hiszen ott is jó minőségű hangokat lehet létrehozni, és ezzel rengeteg kényelmetlen pozíciótól kímélhetjük meg magunkat.

Haffnertől és Szendőfitől is sok érdekes dolgot tanultunk annak ellenére, hogy csak egy-egy workshopot tartottak. Mindketten az egyszerűséget hangsúlyozták: hogy nem attól lesz valaki jó dobos egy bandában, hogy folyamatosan mindenféle bonyolult szólót játszik, hanem attól, hogy precízen tartja a tempót és megadja az alaplüktetést. Haffner szerint „úgy kell játszani, mint egy vonat”, és ezzel az egész zenekart össze kell tartani – a szólókkal semmiképpen sem szabad föléjük kerekedni. Bemutatta, hogyan lehet egy egyszerű alapritmusból a dinamika és jól megválasztott hangszerek segítségével egy ellenállhatatlan groove-ot csinálni, amire az egész közönség egyszerre tapsol, menetel, vagy akár táncol. Szendőfi egy hasznos kulcsot adott a páratlan (5, 7, 9-es) lüktetések megérzéséhez: mindegyik leírható valahány negyeddel és két pontozott negyeddel (5/8: tá+tám+tám; 7/8: tá+tá+tám+tám; 9/8: tá+tá+tá+tám+tám stb.) – ezeknél a szokatlan lüktetéseknél így sokkal nehezebb elveszni, mintha egyesével számolnánk a nyolcadokat. Friedmanhez hasonlóan ő is jó eszköznek tartja az improvizációt a gyakorlásra, viszont ő azt a tanácsot adta, hogy mindig találjunk ki valamilyen keretet, ami limitálja azt, amit csinálunk (például csak egy adott ritmusban, vagy egy adott kéz-lábrendet használva játsszunk), mert ez arra kényszerít minket, hogy kilépjünk a komfortzónánkból, és új lehetőségeket fedezzünk fel, kreatívabb szólókat találjunk ki. Az én kérésemre azt a technikát is részletesebben megmutatta, hogyan tud egy lábbal gyorsan dupla hangokat játszani – egy bizonyos tempó fölött nem függőlegesen, hanem vízszintesen csúsztatja a lábát a pedálon.

Szendőfin kívül mindhárom előadót volt lehetőségünk egy-egy élő koncerten is meghallgatni – láthattuk, hogyan érvényesül a játékukban mindaz, amit a workshopokon tanítottak nekünk. Rajtuk kívül a X. Országos Maros Gábor Ütőhangszeres Szóló- és Duó Verseny győzteseit – két tehetséges gyerek duó produkcióját – és a SONUS ütőegyüttest is hallhattuk.

A zárókoncert után rengetegféle zenei élmény emléke kavargott össze-vissza a fejemben: a kicsiktől az egyetemistákon át a mesterekig, a ragtime-tól a minimalizmuson át a kézidobolásig minden volt. Jó néhány napig az események hatása alatt álltam, és azt hiszem, még most sem tudtam egészen feldolgozni mindazt, ami abba a három napba sűrítve történt.

Hiába próbálom átadni az élményeimet, szavakkal nem lehet kifejezni, milyen volt ott lenni és érezni ezeknek az embereknek a kisugárzását. Az biztos, hogy legközelebb is jövök, és remélem, ezzel a beszámolóval sikerült Titeket is meggyőznöm arról, hogy ez a rendezvény tényleg kihagyhatatlan!

KÖVESSEN MINKET:

(30) 312 2265
info@soprondrum.com

Copyright © Pro Kultúra Sopron Nonprofit Kft.